A 3-as ábrán láthatjuk, ahogyan a tervező kiegészítette a kapcsolást önmagában visszacsatolt kompozit kvázikomplementer végfokozattá. Ezzel ismét a lehető legjobb megoldást választotta a kor lehetőségei szerint ( hiszen akkor még nem álltak tömegszerűen rendelkezésre pl. a Texas-ban alkalmazott kapcsolást lehetővé tevő  komplementer párok!). A végtranzisztorok akkor nyitnak, amikor R14-en és R15-ön a feszültség eléri a nyitófeszültségüket, egészen pontosan R14-en a szinteltoló diódák feszültségével növelt feszültséget.

Álljunk itt meg egy pillanatra, mert ide is szorult egy kis zsenialitás. Nézzük csak a 4-es ábrát!     

A kiegészítés kézenfekvő és ismert megoldását a baloldali rajz szemlélteti. Ám vegyük észre, hogy a tervező a rajz szerinti T2 végtranzisztor bázisát áthelyezte a diódák alkotta feszültségtoló másik végére! Elérve ezzel, hogy a végtrazisztorok nyitófeszültsége alatti vezérlő feszültségek esetén, a vezérlőáram, a rajz szerinti R4 alkotta nagy belső ellenállásra dolgozik, amelynek impedanciája nagyságrenddel lineárisabb, mint a diódák alkotta impedancia a kis feszültségek tartományában. Természetesen ehhez meg kell növelni R8 értékét. Ennek még óriási jelentősége lesz a későbbiek során, de ezért máris kiutalhatjuk a harmadik pontocskát.