A 2-es ábra szemlélteti a diszkrét elemekből felépített második műveleti erősítőt, vázlatosan, egyelőre csak a funkciók szempontjából legfontosabb elemekkel.

  T1 a bemeneti tranzisztor, amelynek munkaellenállását adja T2, egyszerű áramgenerátort alkotva. T3, T4, T5-öt meghajtó, egymást követő emitterkövetők, feladatuk itt az, hogy rendkívül nagy bemeneti impedanciájú és gyors fokozatot adjanak azért, hogy kihasználható legyen T1 és T2 alkotta fokozat nagy erősítése. T6, a T5 transzisztornak állít áramgenerátort ( hiszen terhelés nélkül R14 lábain a feszültség és ezzel az árama is csaknem állandó), részben pedig impedancia illesztőként funkcionál a terhelés felé, hiszen a kimenetet az emitterről vezetjük el. Csaknem azonos a kimenet megoldása a HFM1 kapcsolásában látható kimenettel, azzal különséggel, hogy ott nem dióda, hanem kondenzátor veszi le a vezérlést az emitter ellenállásról. Ugyanebbe a kapcsolási részletbe dolgozta még be a tervező, az R12 és C9 alkotta feszültség utánhuzó megoldást, ami látszólag megnöveli  T5 részére a tápfeszültséget, egyúttal azonban váltakozó áramú szempontból megnöveli az R12 ellenállás által képviselt impedanciát  ( T5 munkaellenállását) azzal, hogy közel azonos feszültségre hozza a lábait, tovább növelve ezzel a nyílthurkú erősítést. A visszacsatolás T1 emitterére érkezik. A BE diódán kialakuló feszültség eltolódás nem látszik majd a kimeneten, hiszen ezt a 0,6 V-ot OP1 hurokerősítése minimum az ezredrészére csökkenti majd.  Az áramkör stabil működéséhez szükséges pólust C1 építi be, megszüntetve ezzel a nagyfrenvenciás gerjedést esetleg okozó egyik hatást. A tervező T6 szellemes többfunkciós használatával tehát máris kiérdemelte a második pontot.