Lesznek néhányan, akik biztosan mérgesen csóválják a fejüket, hogy sokadjára tartok itt történelemórát és részben igazuk is van. De ahhoz, hogy ilyesmibe belefogjunk, elengedhetetlen a hőskori szerkezetek ismerete. Ha vannak itt zeneszerető emberek (és biztosan tudom hogy vannak!), akkor talán ők is érdekesnek találják majd, hogy a technika fejlődése mennyire érdekesen befolyásolta a zenét. De igyekszem rövid lenni és célratörő. Kezdjük akkor a legelején!

A hangrögzítés még gyerekcipőben járt, amikor már néhány leleményes ember rájött, hogy a visszhang és zengető kellemesebbé teszik a zenét. Elkezdtek különböző helyiségekkel kísérletezni és megróbáltak azok természetes visszhangját felhasználva jobb felvételeket készíteni. A legegyszerűbb módszer az volt hogy a hangforrást az egyik, míg a mikrofont a szoba másik végében helyezték el. Ennek a továbbfejlesztett verziója volt jóval később az angol "Wall of Sound" módszer, amely egy Phil Spector nevű producer nevéhez fűződik  és kiválóan hallható a Ronettes 'Be My Baby' című zeneszámában. Szintén hőskori felfedezés, hogy a több száz kilométernyi telefonvezetékekben is minimális késés észlelhető, így volt olyan rádióállomás, ahol azt csinálták, hogy hosszú telefonvonalakon vitték végig a műsort és a késett jelet rákeverték az eredetire, ezzel egy kezdetleges visszhang-effektust elérve.

Scotty Moore és az Echosonic (1953)

Az ötvenes években járunk és a legújabb őrület a rock and roll, bölcsője nem más mint Tennessee állambeli Memphisben található Sun Studio. Alapítója, Sam Phillips nem kisebb emebereket fedezett itt fel, mint Jhonny Cash, Carl Perkins vagy Elvis Presley. A kor hangzására leginkább a "slapback echo" volt jellemző, ami nem más, mint egy nagyon rövid késleltetésű visszhang, ezt viszont sokáig csak stúdiókörülmények között lehetett előállítani. Mindenzt egészen addig, amíg egy Ray Butts nevezetű úriembernek az az ötlete nem támadt, hogy egy 15 wattos Gibson erősítőbe egy szalagpályát szereljen (hiszen a mágneses hangrögzítés már nem számított újdonságnak - balra), ezzel elkészítve a világ első hordozható delay effektjét, amely az Echosonic nevet kapta. A legenda szerint az első ilyen erősítő a híres countrygitároshoz, Chet Atkinshez került, majd az ő felvételeit hallva, Elvis gitárosa, Scotty Moore is vett egyet, és végül ő tette igazán híressé. Körülbelül hatvan darab készült belőle és mindet kézzel építették. Az Echosonicot olyen felvételeken hallhatjuk, mint a Mister Sandman vagy a Mystery Train.

Hank Marvin és a Watkins Copicat (1958)

Ez a csodabogár már Angliában készült és az első nagytételben gyártott, különállő egységként megvásárolható visszhangosítóként tartják számon, megalkotója Charlie Watkins. Ebben már több lejátszófejet használtak a visszhang eléréséhez. Nagyon sikeres konstrukció volt, előbb csövekkel működött, majd számos tranzisztoros modellt is építettek belőle és egészen a mai napig, több mint ötven éve gyártják. Ezt a modellt Hank Marvin, a Shadows gitárosa tette híressé, hangját például az Apache című számban hallhatjuk.

Maestro Echoplex (1959)

Az Echoplex azért kerül fel a listánkra, mert mai napig a tape delayek etalonjaként tartják számon. Titka a kazettás szalagtárolásban, az igencsak innovatív állítható fejtavolságban, valamint a hamisítatlan csöves hangzásban rejlett. Bár az Echoplex is csak három fejet használt, a visszhang idejét itt nem a sebességgel, hanem a fejek közti távolság változtatásával érték el, ami igen sokoldalúvá tette az eszközt. Később olyan funkciókkal bővítették, mint a "sound-on-sound", amelyet magyarul trükkapcsolóként ismerünk, azaz a már felvett hangra lehet újra venni annak törlése nélkül. A későbbi tranzisztoros modelljeiket már nem övezte siker és a hetvenes években a cég kénytelen volt beleolvadni egy nagyobb vállalatba. Az Echoplex sikere mondhatni időtlen, ezt bizonyítja az, hogy még húsz évvel megjelenése után is hallhatjuk például a Police lemezein és a mai napig az egyik legkeresettebb gitáreffekt. Az eredeti Echoplex hihetetlenül meleg csöves hangját ez a demó videó adja vissza a legjobban.

David Gilmour és a Binson Echorec

A végére maradjon a kakukktojás, nem (csak) azért mert ez a személyes kedvencem, hanem mert az Echorec nem is igazi szalagos delay Az olasz Binson cég eszköze hozott forradalmi változást, hogy nem szalagot használt, hanem egy forgó korongra vették fel a hangot, amely körbe volt rakva magnófejekket, egy merevlemezhez hasonlóan. Ennek a hordozónak jóval hosszabb élettartama volt  mint a szalagos elődjeinek és a hangja is egészen egyedi volt. David Gilmour saját Echorecjét a Pink Floyd előző gitárosától, Syd Barrett-től örökölte 1968-ban és ezzel alkotta meg azt a legendás hangzást amelyet a Dark Side of the Moon albumon hallhatunk. Érdemes külön figyelmet szentelni a Time című szám szolójának

(David Gilmour és az Echorec, Pompeii, 1972)

Ezzel persze nem merítettük ki az eszközök tárházát, de helyszűke miatt ideje visszatérni a jelenbe, remélem mindenkinek sikerült felcsigáznom a figyelmét ezzel a pár példával. Ennyi jó zene és konstrukciós elképzelés után keressük hát meg az áldozatot