Szél is volt, érezhetően össze-vissza féle szélkeveredés. Szélcsendben szabadna könnyű egyszerű vitorlázó féle gépemmel (EasyStar), de az ritkán van, így volt már pár törés. Szerencsére ezt a habgépet viszonylag könnyű összeragasztani, jól törik.
Szép a géped.

Köszönöm. Az új antikolva van festve.

Szép gép! Ez MIG-1-es, vagy MIG-3-as? Nem tudom a kettőt egymástól megkülönböztetni.

3-as. Az igazi és az újjászületett képe, meg egy modell a túloldalról is...
Azon sziréna és bombák is.
Minden esetre...

Hátha. De miért is?

Gyönyörű gép valódiban is, bár az én kedvencem a G sorozatú Me-109-es. Nemrég teljes valójában is megcsodálhattam Szolnokon a Reptárban. A Stuka is saját? Szívesen megnézném (meghallgatnám) élőben, repülés közben is.

Na de ilyet.

Nekem utoljára az Emil volt, eladtam, mielőtt jobban töröm.
Van Pokolmacskám és a JU kistesója, magyar színekkel. Egyik modellező társam édesapja oktató volt itthon anno a JU-87 kiképzésén.

Az aszfaltozógépből nem látszik mi van az útszélén. Egyébént...

Irigyellek! Az Emil az egy JG-26, 7. Staffel-be tartozó gép? A Hellcat is egy kedvenc gépem a C64-es Wings of Fury játék óta. Érdekes emberekkel összehozhat a modellezés, minden bizonnyal áthagyományozódik az utódokra is a repülés iránti érdeklődés azoknál, akit a légcsavarszél megcsapott. Én is nagyra értékelem a veterán pilótákat, sajnos nem sokan élnek már köztünk, de hál istennek megmaradt tőlük sok háborús visszaemlékezés, beszámoló. Nem olyan régen akadtam egy Horváth Sándor nevű, a háborúban Stukán és FW-190-esen repült pilótával készült beszélgetésre. Számtalanszor megnéztem az interjút.

Már nagyon régen és ritkán repültem. kezdtem kiárulni a gépeimet, de kilós árakat adnának a robbanómotoros gépekért, bagóért meg nem adom, inkább nézegetem őket...
Amit én is sajnálok, 1995 óta modellezek és sokára tudtam meg, hogy a békéscsabai makettkiállításon évről évre díszvendég Tobak Tibor. Mire megtudtam, már késő volt, nem jöhetett többé... A könyvét beszereztem, Pumák földön-égen.
Egyik svájci-magyar modellező barátom valahogy fennakasztotta egy kis modelljét egy fára és a helyi öreg juhász segítette leszedni, kölcsönadta a hosszú botját hozzá. Aztán meglepetés, az öreg ME109-es vadászpilóta volt anno...
Nekem Csabán volt szerencsém beszélgetni Topival, szintén egy családi sárkányrepülő napon, még a balesete előtt, de az angliai díjnyerése után. A pilóták csodálatos emberek.
Én szinte kizárólag warbirdekbe "utazom", Zero, FW190, C-337, September Fury pihen még.
Amik elvesztek a "harcaimban" :nálam. ME109 (szószerint lelőttem véletlenül egy bemutatón) Spitfire, P-51. Van hobbi dögivel...csak dolgozni ne kelljen.

Hasonlón vízmelegítőn gondolkozom.
Kecskéknek a víz ne fagyjon be.
Biztonsági leválasztó trafóval üzemelne
24 vagy 48V-ról.
Valakinek van tapasztalat?
https://youtu.be/t6jQ0X55zt4?t=43s

Esetleg ilyen? Bővebben: Link

Néztem már.
A kecskék mindent is tönkretesznek.
Nehogy agyonvágja őket!
Biztonsági trafó mindenképpen kell!
Aztán lehet új kábelt is venni.
Régi cumisüveg melegítőkben volt
ez az elektródás megoldás.
Örök élet + 2 nap!

Khm! Kollégák!
Minden bizonnyal elkerülte becses figyelmeteket a téma címében szereplő "Elektronikamentes" kifejezés...

Igen.
Bocsánat.

Én vitorlázó repülni jártam egy időben, de minden szabadidőmet arra kellet volna fordítanom, hogy valamilyen értékelhető szintet elérjek benne, de abban az időben híján voltam belőle, így sajnos kénytelen voltam abbahagyni. Onnan meg én ismertem háború alatt kiképzett pilótát.
Tobak Tibort nem kell bemutatni, az ő írásain keresztül szívtam magamba a repülés szeretetét. Top Gunban, Aranysas magazinban megjelent cikkei, a három megjelent könyve és fordításai, mind magas színvonalt képviseltek, jó tollú szerző volt az öreg. Egy élmény lehetett egy ilyen veterán pilótával élőben beszélni.

Én kiváló tériszonnyal rendelkezem, de ültem sárkányrepülőn, sőt, állítólag egy könnyű repülőt egy darabon vezettem is...Nem tudtam elengedni magam, csak bebeszéltem mindig magamnak, miért pont most esne le ez a jármű?! Fiatalabb koromban elhatároztam, majd nem lesz nekem tériszonyom, azon bukott meg, hogy pár méterről különböző helyeken, időben majdnem leestem, így ez irányba nem törekedtem tovább. Így nem lettem pl. légtornász sem.
De van gyémánt koszorús vitorlázó repülős modellező barátom is, ő szokta mesélni, milyen jó, meg ernyővel ugrani, az is. Biztosan jó, nekem bevált a földfelszín.

Szia!
Azért bennem van kíváncsiság

Hát, ha nagyon elszánt az ember és mindenáron repülni szeretne, nagy kitartással lehet, hogy leküzdhető lenne a tériszony. Jó példa rá Werner Mölders, bár őt éppen nem a tériszony akadályozta ebbéli szándékában, hanem a forgószékes vizsgálatnál jelentkező rosszulléte.

Egy, a heroikus erőfeszítésről:
Épp átmentem Mezőtúrra a kocsimban egy repülőmodellel, amit aztán ki se vettem, mert sétarepülőzés, tandemugrás volt, modellrepítés ilyenkor szóba sem jöhet - természetesen.
Szóval nézem a levegőben ernyőn ereszkedő tandemugrókat, a vendégnek lógott a feje, a hivatásos ernyős ügyesen kilebegtetett, előre rúgta az ájult vendég lábait földre éréskor. Ezután gyengéden pofozgatva elmesélték neki, milyen nagyszerű élményben volt része, pedig a kiugráskor azonnal elájult...Vagyis az a srác biztosan tartott a dologtól, de erőt vett magán, benevezett az ugrásba, csak hát...Nem tudott nyerni. Kb. én is így képzelem az én ugrásomat, ami előtt mindenkit kidobtam volna a gépből, aki megközelít.Így is gyakran álmodom, hogy igen magas, ingatag helyre mászok fel, ahonnét fogalmam sincs, hogyan jöhetnék le. Ehhez képest több, mint 30 éve toronygépészeti munkákat végzek. De belül és normális lépcsők, szintek, szerencsére.

Na jó, meggyőztél.

Egy abszurd történet. Nem tudom a való magja megvan-e, mert úgy is mesélte a barátom, hogy vele, úgy is, hogy mással történt.
A Fóka nevű, típusú vitorlázó repülővel, mivel elfogyott alóla a levegő, valahol egy amúgy néptelen, de egyetlen épületkomplexummal tarkított placcon szállt le. Az épülethez frankó út vezetett, de csak oda, ez egy pszichiátriai (egészségemre) intézet volt. Akkor még a vezetékes telefon volt csak, a fiú bement és kérte a portást, had szóljon a reptérre telón, hova jöjjenek érte.
A portás mondta, csak az igazgatónál van telefon elérhetőség, érthető okokból.
Bekopog, szabad, igazgató két lába az asztalon, szék hátsó lábán billegtetve: - Tessék, miben segíthetünk?
- Kedves igazgató úr, itt szálltam le a Fókával és most kéne telefonálni, hogy jöjjenek értem.
- A fókával...?
- Igen.
Az igazgató valami gombot akart nyomkodni az asztalon, amikor a pilóta kapcsolt és előszedte az igazolványát, hogy ő repülős és nem beutalt...

Vicces sztori, még akkor is, ha lehet, hogy nem így, vagy egyáltalán nem történt meg! Érzékletesen foglaltad írásba. Egyébként a mi repülőklubunkban is volt egy Fóka, nagyon szép, faépítésű, teljesítményrepülésre alkalmas gép.

Elismerésem az őszinte szavakért! És lám lett is hajtása ennek.
Mindenkiben vannak dolgok, amiket csak magában élt meg. De akkor is részese volt valami nem átlagosnak. Én annak idején magamtól mentem zongorát tanulni, de zenehallgatásban lekőröztem magam, és a türelem is elhagyott, és csak elképzelni tudom, hogy ami nem tetszik én, hogy játszanám.
Tériszonyom volt, van. De úgy 17 éves korom táján varázslatra nem volt egy darabig. mint a madár mikor felnő, és szárnyát bontogatja, kimásztam az ötödik emelet oldal folyosó korlátján, kívülre, és végig kapaszkodtam rajta egy darabig kívül, élvezve, hogy a mélység alattam nem zavar. Hol van az már. Valami ilyesmi volt, amikor először mély vízbe merészkedtem, mert már mentek az első úszó mozdulatok. Amikor először ültem kajakban, és az újpesti öbölben sikerült végre egyenesen menni, azonnal kimentem a Dunára, áteveztem az északi összekötőnél a budai oldalra, és ott fel a rómaiig, mert elfogyott az idő, vissza kellett fordulni. A legizgalmasabb a felfelé átjutás volt, mert kezdő kajakosként a sodrással szemben evezve, közép tájon érezte, hogy fogyóban a felkarom hátsó izomkötege, mivel addig csak gurulóüléses hajóstapasztalatom volt. Utána azonban munka után, egy darabig, rendszeresen kajakoztam esténként a Lupáig, meg vissza.
Az jó dolog, ha az ember elér valamit, és a természettel kapcsolatban tud maradni.
Arra viszont nem árt odafigyelni, hogy amikor korosodik az ember, olyat nem mindenben tud már megcsinálni, amit fiatal korában, és ez a tény nehogy az életét veszélyeztesse.

Még egy 2 "gyöngyszem".
AN-2-es kiképzésre a hétfőn jelentkező tanonc enyhén többednapos állapotban érkezik.
Kezeslábas, kenguru zseb, mindenhol zseb pilóta szmoking, start.
Az egyáltalán nem műrepülő figurák alatt a delikvens feje kezdett színe játszót mutatni, majd nagy nyelések.
A pilóta rosszat sejtve mutatja gyorsan a saját ruháján a kenguru zsebet, - Ide hányj! - arra nem gondolt, hogy a fiú szó szerint veszi és az nem a sajátját veszi igénybe...

Deszantos aspiránsok sorállása a domboldali pottyantós előtt. Napok óta először alkalmas az idő az első gyakorló ugrásra, így nagyon soknak forog a gyomra előre.
A kiképző unja a sok elpocsékolt időt, így a következő versenyzőt siettetve egy pukkancsot dob a budi mögé, az meg a tisztításra kialakított deszka szerelvény rései közt beleesett az addigi termésbe. A srác végzett a dolgával, felállt, meghallott egy sziszegést - a gyújtózsinór tette a dolgát - és benézett a mélységbe. Aztán...hát nem álszakállban lépett ki a helyiségből...

Elvileg ezek a lapok is a repülés igaz lapjaihoz tartoznak.

- Mondd, drágám, miért öltöztél talpig feketébe?
- Ne törődj vele, drágám! Edd csak meg szépen a gombalevest!

Ez nagyon jó amit írtál, igaz.
Több ismerősöm lett a meggondolatlanságának áldozata, mert nem akarta elfogadni az öregedést, hogy már nem fog annyit bírni fizikailag mint régen.
Volt olyan jó ismerősöm, aki 80 évesen indult 20Km természetjáró túrára, 2Km után én mentem érte hazavinni.

Kálmán még többet is.

Ez olyan mint a távfutás. Van aki az elején, van aki a végén húz bele.
Persze, van aki csak mindezt nézi, és neki csak ennyi jut az egészből.