A doboz egyszerű, rétegelt falemezből készült, mivel éppen ez volt a környéken és a megmunkálása is pofonegyszerű:

A tetejét-alját meg az oldalait összeragasztottam, és oldalankét két-két facsavarral szorítottam össze:

A fában volt néhány lyuk, ezeket ragasztó-fűrészpor keverékkel igyekeztem betömni, majd lecsiszolni:

Következett a csiszolás, a fújás, majd a sarokvédők felfogása. Mivel ezeknek három águk volt, a négy felső védő kapott még egy-egy tartó sarkot:

A sasszi egy számítogépház oldallapjából készült, amelyet méretre vágtam, majd hosszú keményfák közé beszorítva, satuval hajlítottam meg:

A következő trükk segítségével, könnyen tudunk nagyobb lyukakat vágni a sasszi anyagába. A hálózati trafónak kirajzolt részt egy pontozóval körbepontozzuk, majd egy vékonyszárú fúróval kifúrjuk a megpontozott helyeket. Végül egy hidegvágóval (jobb híján lehet megélezett lapos csavarhúzó is) átvágjuk a lyukak közti részeket. Ezek után nincs más hátra, mint az oldalakat simára reszelni. Ezt hívom én börtönőr munkának: lassú, de alaposan dolgozva szép eredményt érhetünk el:

A kifúrt és lecsiszolt sasszi a maga szelíd pompájával

...és száradás közben. A háttérben irigyen figyel a doboz, mert őnagysága akkor még nem volt lefestve:

Akkor jöjjön hát az összeszerelés!  Így néz ki az összeszerelt sasszi. A trafók is kaptak egy szép fekete festést, balra a hálózati, középen a kimenő. Az előlapon balról-jobbra, trióda-pentóda kapcsoló, standby, gain, volume és bemenet. Annyira egyszerű, hogy felirat sem kell.

A hátlapon a ki-be kapcsoló, a kimeneti csatlakozó, a biztosítéktartó, és a tápaljzat foglalnak helyet.

A belsejében sincsen sokkal több minden, a csőfoglalatok mellé öreg rádidókból kimentett forrléceket erősítettem, az alkatrészeket pedig ezekhez forrasztottam.

Ahol kábelt kell átvezetni a sasszin keresztül, ott jó ha, műanyagpakolást használunk, mert ez egyrészt megvédi a kábelt a lyuk éles oldalaitól, másrészt szigetelő szerepe is van. Itt egy példa a kondenzátorok negatív csatlakozásához kialakított megoldásra:

Néhány (saját bőrömön megélt) tapasztalat:

Elrendezés

Az első és legfontosabb szabály az, hogy az érzékeny előfokcsövet a hálózati trafótól a lehető legmesszebb helyezzük el. A halózati és a kimenő tarfók vasmagjai 90 fokkal el kell legyenek fordítva egymáshoz képest, így az erővonalak nem fognak zajt indukálni a kimenőben. Fontos továbbá, hogy a kondikat ne helyezzük a meleg végfokcsőhöz közel, mert így hamar kiszáradnak. A végfokcsőnek mindig biztosítsunk kellő szellőzést!

Földelés

Mivel a sasszi egy nagy darab vezető, amit földként kezelünk, nagyon fontos, hogy mit és hogyan forrasztunk hozzá, mert földhurok alakulhat ki, és akkor minden zúgni fog. Lappozzunk vissza a kapcsoláshoz és látni fogjuk, hogy a különböző földpontokat betűkkel jelöltem: az A az életvédelmi föld, amelyet közvetlenül a sasszihoz kell csatlakoztatnunk, ebben normál esetben nem folyik áram, hiszen testünkkel együtt föld potenciálon van, így véletlenül a sasszira feszültség is kerülne az nem fog megrázni. A B a táp földje, amely nálam a fenti képen látható. A C és D jelföldek, nagyon fontos, hogy ezek szigorúan csak két helyen álljanak galvanikus kapcsolatban a sasszival: közvetlenül a bemeneti jacknél (D) és a kimeneti jacknél (C), ezen kívűl sehol máshol! A tápban és a csöveknél használjunk csillagpontos földelést, és a csillagpontokat a lehető legrövidebb úton kössük össze!

Fűtés

Mivel váltóáramú fűtést használunk, az is okozhat zajt. A vezetékeket a lehető legrövidebb úton kell vezetni, és a két szálat összesodorva, hogy a mágneses erőterek kioltsák egymást. Ha a fűtőfeszültség nagyobb, mint 6,3 V, akkor kössünk be párhuzamosan egy kis izzót a csövek fűtésévél. Én 7,5 V-ot mértem mindkét csövet bekötve, szegény Pacsirta trafót nem éppen a mai halózatra tervezték Mivel nagy áram folyik, ezért minden soros előtétellenállás melegedni fog, amit nem szeretek. Egy 20 V-os régi zseblámpaizzó megoldotta a feladatot, alig világít és a fűtés is visszaállt.

Első indítás, élesztés

Még mielőtt betennénk a csöveket, mérjünk rá a fűtésre és az anódfeszültségekre. Ha minden rendben, akkor be lehet szúrni őket a foglalatba. Dugjuk be a hangszert, tekerjük le mindkét potmétert és kapcsoljuk be a hálózati kapcsolót, a standby legyen bekapcsolva. Ha a csövek felizzottak, akkor kikapcsolhatjuk a standby-t, ekkor egy nagyon halk zúgást kell hallanunk. Finoman adagolva a hangerőt és a gain-t meg kell szólalnia az erősítőnknek.

Ezen kívűl ellenőrizzük, hogy a végfokcső munkapontja helyesen van-e beállítva. Ezt legegyszerűbben a következőképpen tehetjük meg: hagyjuk az erősítőt bemelegedni, majd mérjük meg a katódellenálláson eső feszültséget (nekem 27,5 V). Ezt elosztva a katódellenállás pontos értékével, megkapjuk az anódáramot: 27,5 V/467 Ω = 0,058 A, azaz 58 mA. Ez után mérjük meg az anódfeszültséget (nekem 348 V), majd az anódáramot és az anódfeszültséget összeszorozva megkapjuk az anód disszipációt: 348 V*0,058 A = 20,1 W. Ennek a maximális értéke EL34-nél 25 W, tehát még beleférünk, de érdemes ennyivel kisebbre állítani. Minél több anódáramot hagyunk átfolyni a csövön, annál nehezebben fog majd torzítani, cserébe viszont melegszik a cső. Ezt angolul "headroom"-ként emlegetik.

Ha mindez megvan, akkor hadd szóljon! Lássuk a kész művet!