Mivel az előző cikkben már tárgyaltuk Armstrongot, ezért a szokásos történelmi áttekintés ezúttal elmarad. Annyit azonban mindenképp meg kell említeni, hogy a 20. század elején a szelektivitás problémája (akár csak a mi esetünkben) továbbra is fennállt. Szintén ebben a korszakban figyelték meg, hogy két egymáshoz közel helyezett visszacsatolt audion érdekesen befolyásolja egymás működését: sokszor ha az egyik közülük begerjedt, akkor a másik rádió vételére jótékony hatással volt. A gerjedő vevő jele visszafolyt az antennába, azt meg felvette a másik rádió amelynek a rezgőkörében a két jel összekeveredett és az eredőjük a két frekvencia különbségeként jelentkezett, amelyen bizonyos esetekben pont egy adás volt fogható. 

Innen jött hát az ötlet, hogy a rádióban legyen egy helyi oszcillátor, amelyet rezgését összekeverve az antenna jelével egy előre meghatározott középfrekvenciás hullám jön létre. Ez azonban az eredeti hordozott információt megtartotta, de egy sokkal kisebb frekvencián, amelyet az akkor technikai eszközökkel könnyebben tudtak kezelni. Ezt egy pontosan behangolt nagy Q-jú szűrökörön átvezetve majd demodulálva lesz hallható az adás és a szelektivitás sokkalta jobb lesz. Íme a szuperheterodin, azaz hetero - más, dyn - (görög) erő, valamint super - keresztül, át. Más szóval, egy olyan vevőkészülék, amely egy külső erő hozzáadásával alakítja át a rádióhullámokat

Mivel az akkori triódák nem tudtak stabil erősítést végezni magasabb frekvenciákon, ezért Armstrong eredetileg az általa használt középfrekvenciát úgy választotta meg, hogy az akkor létező csövek kezelni tudják, ez 30 és 60 kHz között volt (ellentétben a mai 455 kHz-el, amely a modernebb csövek pl. a pentóda bevezetésével jöhetett létre). Ha például 1500 kHz-re kellett egy vevőt hangolni, ez jóval kívűl esett azon a spektrumon, ahol a korabeli triódák stabilan tudtak erősíteni. Ezzel ellentétben már léteztek stabil rezgéskeltő áramkörök ekkora frekvencián, így ha a helyi oszcillátort 1560 kHz-re állították, az egyik eredő jel a 60 Khz lett, amelyet utána könnyebben ki tudtak szűrni, erősíteni és demodulálni.

A szuperheterodin "trükkje" tehát az volt, hogy a helyi oszcillátor frekvenciájának változtatásával segítette elő a pontosabb hangolást és a középfrekvencia (a továbbiakban KF) pedig változatlan maradt. Én kifejezetten hasznosnak találtam ezt az 1949-es amerikai videót, amelyben vizuálisan is szemléltetik egy szkóp segítségével a szuperheterodin működését.

Természetesen ezúttal se maradhat el pár jópofa régi illusztráció a szuper vevőkről. Újra Gustav Büscher Rádió és Elektrotechnika mindenkinek című könyvét hívom segítségül:

Nyilván, bár milyen jó is volt ez az új vívmány, ez sem volt tökéletes. A szuperheterodin egyik legnagyobb hátránya az úgynevezett tükörfrekvencia jelensége, amelyről nagyon jó leírást kapunk a HE lexikonjában:

Tükörfrekvencia: Egy szuperheterodin vevőkészülék középfrekvenciájának kétszerese. A középfrekvenciás erősítéssel bíró frekvenciaváltó (szuper) készülék oszcillátora a venni kívánt állomás frekvenciájánál a középfrekvenciával nagyobb frekvencián rezeg. Ha a vevőkészülék 500 kHz-re van beállítva, a szokásos 468 kHz-es középfrekvenciánál az oszcillátor frekvencia 500+468=968 kHz. A valódi középfrekvencia tehát 968-500=468 kHz-ra adódik.

Az oszcillátor azonban a tükörfrekvenciával - vagyis a középfrekvencia kétszeresével nagyobb frekvencia is -, előállítja a középfrekvenciát, 500+2X468 = 1436 kHz-el való keverés révén, mégpedig úgy, hogy 1436-968=468 kHz. Ebben az esetben, ha az 1436 kHz körül dolgozik egy adóállomás, ennek feszültsége átjut a keverőcső rácsán és a demoduláció után mint zavaróadó hallható lesz.

Igazán jó rádiókban azonban, már a keverő fokozat előtt van egy rádiófrekvenciás erősítő, amelyben kiszűrhető ez a jelenség. A miénk sajnos nem rendelkezik majd ilyennel, mert első szuperheterodin vevőm lévén egy nagyon egyszerű kapcsolást választottam, de ez is bőven elég lesz az elv megértéséhez és az esetleges sikerélményhez